Velence

Nem csak szokatlanul melegnek, de munkafronton is elég meredeknek bizonyult az idei nyár, úgyhogy augusztus végére teljes mértékben megalapozottnak éreztünk egy hosszú hétvégés vízközeli relaxálást. Leginkább a kíváncsiság hajtott, amikor a jól ismert és minden szempontból kézenfekvő Balaton helyett ezúttal a Velencei-tó mellett döntöttünk. Ez az a hely, ahol rajtam kívül szinte már mindenki járt, de amit én eddig jobb esetben is legfeljebb kisméretarányú iskolai atlaszokból ismertem. Ezért is gondoltuk, hogy ezúttal ide.

Boldog "SZÉP" Kártya tulajdonosként szálláshelyileg nem állt túl bő választék a rendelkezésre, de egy közepesen szimpatikusat azért sikerült kiválasztani. A neten látott képek gyakran csalókák, ennek köszönhetően ezúttal is alaposan felülbecsültük a szállásunk színvonalát. Persze igazságtalan lennék, ha nem emelném ki, hogy cserébe nem csak tóparti kilátást, hanem a szocreál SZOT üdülős fílinget is felár nélkül kaptuk meg.

Itt nemcsak a műbor fotelek és a hozzá tartozó pártszékházi dohányzóasztal voltak nagy idők tanúi, de alighanem a falfesték is, ami minden jel szerint még Kádár aktív évei alatt száradhatott meg.
Ebben a miliőben csak a határozottan stílusidegen IKEA ágy keltett nehezen feldolgozható zavart. A jelenség előtt sokáig értetlenül álltunk, végül egyéb magyarázat híján, ezt egyszeri botlásként fogtuk fel, ami szerencsére nem sokat vont le a létező szocializmus egyik utolsó bástyájának számító kvártély értékéből.

Ezt az apró megingást szerencsére gyorsan feledtette az épület bármelyik része, beleértve az udvart is, ahol gazzal benőtt homokozó, rogyadozó szalonnasütő, és rozsdásan árválkodó lengőkugli voltak az egykor minden bizonnyal pezsgő szakszervezeti üdülői élet reliktumai. Az udvar után nagy örömünkre már közvetlenül a tópart következett, ami mindenképpen sokat javított a komfortérzeten. 

A gyékényünkre telepedve – Balatonon szocializálódott strandolóként – eleinte nehezen tudtunk szabadulni az érzéstől, hogy tulajdonképpen most is a Balcsin vagyunk. Ebből csak az zökkentett ki, amikor szemfáradás nélkül át tudtunk tekinteni a túlpartra, ami valamiért gyanúsan közelinek tűnt.

A tópart egyébként határozottan minimál infrastruktúrával operált, értve ezalatt a ritkásan elhelyezett (egyébként is kétes állapotú) lejáró lépcsőket, valamint az öltözőfülkék szinte teljes hiányát. Ezen utóbbinak köszönhetően, érdekes műsorszámként, hosszú idő után újfent nagy számban lehetett látni derék köré csavart törülközővel gatyát cserélni próbáló strandolókat. 

Ilyenkor érdemes körültekintően eljárni, mert az amúgy teljesen érthető gyorsaság és kapkodás itt fokozottan a hatékonyság ellen dolgozik. Ezt figyelmen kívül hagyva (halmazati hátrányként fél lábon egyensúlyozva) nagyon könnyen a szétbomló törülköző, és a térd alatt épp felcsavarodó fürdőnadrág csak burleszkbe illő mutatványokkal megoldható ördögi körébe kerülhetünk.

A nosztalgia-faktor a városközpont felé közeledve egyre inkább alábbhagyott, de nem igazán tudtam eldönteni, hogy ennek most örüljek-e vagy épp ellenkezőleg. Tiszta város (Agárd-Gárdony), rendes ház, és kirívó merényletekkel catering-fronton sem találkoztunk. Leszámítva vicceskedő feliratokat, miszerint sem csúnya, sem pedig „szép” kártyát nem áll módjukban elfogadni. 

Innen egy közepes sétával elérhető – a nagyjából egy kupacban található ­– Gárdonyi emlékház (miután erős húsz éve róla elnevezett utcában lakom, már csak hivatalból is illő volt a látogatás), a jó hírű helyi fürdő (ezt mondjuk kihagytunk), egy gyerekeknek épített impozáns rönkvár (sajnáltam is, hogy túlkoros vagyok hozzá), a pálinkamúzeum (tudom, hogy ezután sok ismerősöm méla megvetéssel töröl a Facebook-ról, de ezt is szkippeltük), no meg a Sándor Károly Labdarúgó Akadémia, ami MTK szurkolóként nekem különösen izgalmas volt (még akkor is, ha a kerítésen meg a névtáblán kívül lényegében semmit sem láttam belőle).

Ezt, no meg az élelmiszer beszerzésre irányuló (Aldi-ig tartó) sétákat leszámítva szigorú pihenést írtunk elő magunknak. Ezt olyannyira betartottam, hogy ezúttal még fotózással sem voltam hajlandó strapálni magam. A tópartozás heverészés-pancsolás-száradás sormintában telt, a felszerelést csak rövid időre, kizárólag esténként kotortam elő a táska mélyéről. Emiatt túl sok kép nem készült, de mivel a kipihenés része a terveknek megfelelően maradéktalanul teljesült, ezt ezúttal nem is igazán bántam.