Balaton - idén is

Éppen tökig állunk a gatyarohasztó kánikulában, úgyhogy legfőbb ideje egy balatoni bejegyzésnek, meg hát ugye egyébként is megígértem. Ez a kánikula több szempontból sem szép dolog.

Egyrészről momentán dolgozok, másrészről az idei évben teljesített balatoni nyaralásunk mostanra drámaian távolinak tűnik, harmadrészről meg *rva meleg van!

A brutális hőség már csak azért is nehezen feldolgozható, mert nyakunkon a szeptember, pedig a közismert néptapasztalati alapvetés szerint 20-a után lényegében vége a szezonnak.

Ekkortájt már csak az Északi-tengeren edződött teuton kemény mag mászik be a vízbe, a többség - már aki egyáltalán -  inkább melegítőben sétálgat, helyenként beledugja a kezét a vízbe, sötétedés után meg kockás pokrócba csavarva ücsörög a parton. A büfék meg vízibicikli kölcsönzők csak megszokásból nyitnak ki, de van, aki már úgy sem.

Most mindenesetre nem ez van, a balcsi (meg bármi fürdésre használható vízfelület) ugyanis épp csúcsra jár – nélkülünk. Mi ugyanis már július elején letudtuk az idei nyaralás penzumot: 10 nap, Fonyód, láblógatás, csobbanás, hálidéj. Oltári mázlinkra csisszre a többhetes monszun előtt végeztünk vele.

Pedig a vendéglátósok épp kezdték volna a bukszájukat dörzsölni, sőt a tömött strandokon végignézve, egyesek talán már-már a boldog balatoni békeidőket vizionálták, amikor is a napsütés hetekre szabira küldte magát és helyette zuhogott ész nélkül. Balatonon néhány esősebb nap után, mint maci a rohadó málnásból menekül haza a vendég, most meg vagy három hétig húzta a nyaralni vágyók – no, meg leginkább a nyaralni vágyókból élők – idegeit.

Nekünk erre speciel panaszunk nem lehetett, kivéve egyszer, de hát időjárás legyen a talpán, amelyik mifelénk balcsinál két hétig egyhuzamban hozza a verőfényes középszert. Egy fél óra alatt feltámadó vihar vagy egy-két napnyi zivatar lényegében bármikor benne van a rendszerben. Ráadásul fotósként az előbbinek még kifejezett örülünk is, ugye. Mert hát a gyors zápor előtt drámai égboltot, utána szép szivárványt és fénypászmát, közben meg a vihar elől menekülő fürdőzőket lehet fotózni.

Látványra talán ezen utóbbi volna a legszórakoztatóbb, ha történetesen nem kellene nekünk is menekülni. Na, de majd egyszer készülök valami viharbiztos mobil kuckóval, mert cókmókjukat másodperces szintidőre összekapkodók és a szélben strandlabdák meg repülő polifoamok után kajtatók, van olyan ígéretes téma, amiért megéri maradni.

Szóval az időnkkel hiba nem volt, amely okán elvileg bármelyik nap kedvünkre strandolhattunk volna, ami a feleségemnek minden bizonnyal nem is lett volna ellenére, de én a tartós napsütést csak korlátozottan viselő, kirándulós fajta vagyok, ezért strand-kirándulás-strand-kirándulás sorminta szerinti kompromisszumot kötöttünk.

A strandos fotók készítésének nehézségeiről korábban már megemlékeztem, de hát ugye szeretjük a kihívásokat meg azért csak nem bírunk a vérünkkel jelszóval, azért rendszerint vittem magammal masinát a partra (igaz, néha csak a kompaktot), de ott aztán este 6-ig rendszerint nem nagyon vettem elő. 

Egyfelől ekkor zárt az értékmegőrző, aztán meg ekkortól nem csak a fények szebbek, de az egész napos aszalódástól meg pancsolástól kifáradt népek, mintha kevésbé lettek volna éberek. Vagy nemtom, lehet hogy annyi itt a fehérobis fotós, hogy felkúszott az ingerküszöb, esetleg az olajszívta lángos ilyen szedatív, mindenesetre nem sokan foglalkoztak velem. Balcsi tartsa meg a szokásotok!

Téma iránt érdeklődőknek további képek ITT.

Rockmaraton – péntek

Mivel másnap a korábban már említett esküvőn volt jelenésem, ezért nekem a péntek volt a zárónap. Az előző két alkalommal lényegében csak pár órát voltam kint a bulin, úgyhogy a mai napot hosszabbra méreteztem - 15 és 23 között egy teljes műszakot terveztem lenyomni.

Mindenképpen plusz motivációt jelentett, hogy addig rágtam a műszerész fülét, amíg végül sikerült rávennem, hogy előbbre sorolja az objektívem reparálását. Péntek délelőtt aztán az öreg jókora boldogságomra azzal fogadott, hogy elkészült vele. Ajdejó!

Vittem is magammal nagy ambícióval, hogy akkor majd most a nagylátó…a hepi azonban csak az első próbálkozásig tartott, amikor is kiderült, hogy az objektív valamiért nem hajlandó kommunikálni a vázzal (még manuálba se). Tökig beugrott blende, nulla fókusz és ugyanennyi expó. Persze ha lett volna annyi eszem, hogy otthon kipróbáljam, akkor most nem kellene fölöslegbe magammal cipelnem, de mint tudjuk (copyright by nagymamám) a rest kétszer fárad.

A kora délután időpontra tekintettel lézengő emberek, off programok és embertelen meleg fogadott. Off programok legérdekesebbje ezúttal sörfutás volt. Ennek lényege, hogy a delikvens (stopper terhe mellett) a startvonalnál felhajt egy korsó sört, utána robogás a húsz méterre található vaspálcáig, ott lehajtott fejjel tízszer körbeforogni, végül nyargalás vissza.

Amíg a versenyzőknek a legfőbb mókát – feltételezem – a sörívás, addig a nézőknek leginkább a visszafutás része jelentette. Mármint konkrétan látni azt, hogy a körözéstől szédelgő versenyző reménytelenül küzd azzal, hogy arra vigye a lába, amerre ő kigondolta, de a gravitáció meg a kóválygó egyensúlyszerv ezt minduntalan felülírja. Tényleg vicces volt – hiába, más nyomora kimeríthetetlen humorforrás.

Emellett a beszédes Local Heroes nevű sátorban karaoke és vizes póló versenyt is rendeztek. Mint megtudtam, a borítékolható sikerre tekintettel, ezen utóbbiból minden napra jutott egy. A bevállalósabb és pólójukat levető csajokat ütemes „Nagyszínpad! Nagyszínpad” skandálással díjazta a hasonlóra mindig hálás férfiközönség - ahogy elnéztem, sokaknak volt ez a nap fénypontja.

Aztán lassan elkezdődtek a koncertek is. A Monster színpadon a Kovbojok nevű banda, majd utánuk  a Prosectura (őket csipázom a Kell egy tank pölö jópofa szám) tolta. Az előbbi felületesen hallgatva elsőre még szórakoztatott is, de a kínrímekkel tűzdelt idióta szövegek azért gyorsan erodálták az energiám, úgyhogy inkább a Kalapács Józsi.

Kalapács Józsit szeressük, meg úgy általában is kedvezett nekem a mai nap, Pokolgép ugyanis – sejtem, hogy ezt nem sokan gondolnák rólam – régóta nagy kedvencem. Anno 2001-ben miattuk, és részben az előttük fellépő Auróra miatt, mentem ki az első Rockmaratonra (nem fotózni, bulizni). Pokolgépért ugyanis általános iskolás tizenévesként haveri körrel egy emberként rajongtunk. Csoda ez, ha ilyen számokat csináltak, mint ez ITT?

Modern Talking, C.C. Catch és Dolly Roll fémjelezte korszak után a Pokolgép maga volt a megtestesült lázadás, amire paneltelepi nyolcadikosként mutatkozott is bennünk némi hajlam, bár ezt akkoriban kazetta hallgatással és néhány kósza kitűzővel lényegében le is tudtuk.

A kitűzőt illetően egyébként a zsenge és konszolidáció előtt álló identitásunk csalhatatlan jele volt, hogy a Pokolgépé mellett mindenféle skrupulus nélkül megfért a Europe, Edda, Stallone, Bros, Samantha Fox és az akkoriban terjedő Glasznoszty feliratú jelvény is (még ha az utóbbiról nem nagyon vágtuk, hogy mit is jelent pontosan).

De amíg Stallone-t meg Samantha Foxot inkább csak néztük, hallgatni Pokolgépet hallgattunk (nem csak mi, német származású barátom ugyanis eskü alatt vallotta, hogy náluk is hihetetlen népszerű), olyannyira, hogy még én is csodálkoztam, hogy az ominózus első Rockmaratonon jó tíz évre rá lényegében mindegyik klasszikusuk szövegére emlékeztem.

Ez most sem volt másképp, úgyhogy én bírtam a dolgot. Jövőre ha másért nem, Pokolgép számokért azért csak kijövök majd. Na jó, azért majd kattintani is bizti kattintok. Addig is jobb híján itt egy link a korábbi  meg egy adag az idei fotókból. 

Rockmaraton - szerda

Ha kedd, akkor kosárlabda, úgyhogy Rockmaratonra csak szerdán mentem legközelebb. A menés speciel nem is ment olyan könnyen, mert az előbb említett okokból egy igen kellemetlen Achilles-ín gyuszit szedtem össze, de Rockmaraton egy évben csak egyszer van, úgyhogy amennyire lehetett, igyekeztem ezen felülkerekedni. Mindenképpen segített a helyzetemen, hogy maga a rendezvény lényegében pár perc alatt bejárható, úgyhogy mozgásszegény hozzáállással is el lehetett lenni.

Persze, ami ekkora, ott elvileg a fotózási lehetőség is kevesebb, de egyrészt mindig történik valami, másrészt, ha más nem is, az előző bejegyzésben is említett arcok mindig hálás fotótémát kínálnak.
A fotózásnál egyébként mindenki nagyon készséges.

Mondhatnám, hogy túlságosan is. Pillanatképet például kifejezetten nehéz készíteni, mert a fényképezés legkisebb jelére a többség pózol, ördögvillát mutat, nyelvet ölt, vicsorog.

Az igazán rockerek mindezt egyszerre. De nincs ezzel semmi gond, alapvetően jófejség.

És azért sem lehet haragudni senkire, hogy ha fényképezőgéppel vagy, akkor úton-útfélen megállítanak (ha azt mondom, hogy egy óra alatt tízszer, szerintem még alul is becsültem), hogy csináljak már róla meg a haverjairól pár fotót. Ekkor izgatottan alakzatba rendeződnek és indul a fenti. Aztán sietve megkérdezik, hogy hol lehet majd megnézni a képeket.

Preventív jelleggel egy idő után már a legelején tisztáztam, hogy ne a BAMA képgalériájában vagy más hasonló oldalakban gondolkodjanak, mert a fotók (már ha egyáltalán) legfeljebb a saját oldalamra fognak felkerülni. Erre a többség csalódottan le is mondott a képről. Aztán akadnak néhányan páran még ezután is fotózkodni akarnak, de legtöbbjük szemmel láthatóan nem túl nagy meggyőződéssel. 

A rámenősebbje azért kér névjegykártyát, hogy akkor majd ír és akkor majd én küldjem el nekik a fotót. Én meg előre izgulok, hogy a több száz fotózott be tudjam majd azonosítani a delikvenst. Idén eddig egyelőre megúsztam, de a legutóbbi Rockmaraton után hárman is küldtek levelet.

 Velük kábé az alábbi párbeszéd zajlott le:

„Hello! Olga vagyok, tod, akit fotóztál a Rockmaratonon, külddj akkor rólunk légyszi pár fotót! Köszi!”

Válaszlevelemben megkértem, hogy ennél azért valamivel egzaktabban adja meg, hogy kit is kéne keresnem.

„Hja, télleg! Bocsi! Szóval, mi voltunk azok, fekete pólóban pózoltunk a sátor előtt!”

Hát bazzeg, köszi! Ide fekete póló nélkül jószerivel be se engednek, rendezvényen meg nyolc nagyobb és vagy 300 kisebb sátor van, úgyhogy nehéz valakit nem sátor előtt lefotózni.

Mivel nem magát a rendezvényt fotóztam, a programokat nem különösebben követtem nyomon, és úgy összességében legfeljebb a nagyszínpadi fellépők kilétét illetően voltam képben. Mondjuk ezt is csak onnan tudtam, hogy ezt rendszerint a színpadon kifeszített szőnyegnyi molinóval egyértelműsítették (ez alól csak a péntek jelentett részbeni kivételt, de arról majd ott).Gondolom ezzel jó pár ember előtt a talajvízig elástam magam, de az én szempontból aztán tényleg mindegy volt, hogy épp ki is játszik.

Mint kiderült, szerdán példának okáért a Varg nevű német formáció volt a főműsoridei program. Rájuk azért nehéz volt nem figyelni. Bőrpáncél, vörös-fekete arcfestés és őrjöngő közönség (a festés aszem kell is, mert a frontember enélkül leginkább egy közepesen konszolidált informatikusnak tűnik)

Hogy a Varg pontosan milyen stílusú zenével zúz, arról nekem fogalmam sem volt, ezért (a német) Wiki-hez fordultam segítségért, ahol aszongya, ők ún. pogány(viking)-metált játszanak. Az általam az artikuláltlan rókázás és a torokgyíkos hörgés közé pozícionált „énekhangot” ugyanitt szép tudományosan gutturálisnak nevezik – mi tagadás, van még hova fejlődnöm.

Egyébként amikor két szám között a frontember (most már tudom, Freki) bézik angolsággal megkérdezte, hogy értik-e, hogy mit énekel, akkor szerintem még ő is meghökkent picit a közönség egyöntetű válaszán, hogy IGEN! Ezen felbuzdulva jutalmul - mint a fókáknak az delfináriumban - kis decis keverteket dobált a rajongóknak.

Ha már a szöveg, Odin látja lelkem, én füleltem kegyetlenül, de gyakorlatilag  egy betűt semmit vágtam le belőle. Végül németben nálam képzettebb Huby-t is megkérdeztem, de azt mondta, hogy szerinte ezt még magyarul se értené.

Egyébként mi tagadás volt hangulat, néha még nekem is bevitte a fejem.

Holnap nem jövök, de most úgyis akkora dózisban jött a basszus, hogy azzal péntekig csak kihúzom valahogy. Hail!