Rockmaraton - hétfő

Elég kellemetlenül indult. Még a bejáratnál jártam, amikor az első pár fotó után le akartam cserélni a nagylátót, de az csak makacskodott és nem mozdult. Tekerem újból. Semmi! Végül nagy nekifeszülés után kínkeservesen sikerült lecsavarnom. Rosszul tettem volna fel? Próba. 

Már a visszatekerés is nyögvenyelősen, aztán lefele újból az előbbi koreográfia. Hú, bakker! Lassan körvonalazódni kezdett ugyanis, hogy mindez a táskám pár nappal ezelőtti elhasalásának köszönhető. Kicsit sietősebben cuccoltam ki a kocsiból, a táska meg kicsúszott a kezemből és szerencsétlen meredek röppályán akkora nyekkenéssel csapódott a földnek, hogy még nézni is rossz volt. 

Első ijedtségemben gyorsan átnéztem a felszerelést, de nem tűnt úgy, hogy nagy gondok lennének Pedig de. Most mikor alaposabban megvizsgáltam, vettem csak észre, hogy a nagylátó bajonettje a - hátsó lencsetaggal egyetemben - elferdült (oda a fókusz), a váz meg berepedt. Hát mit mondjak, nem voltam tőle boldog!

Az csak a kisebbik része, hogy a várhatóan nyakig érő pornak ideális egy ilyen nyiladék, a nagyobbik baj az volt, hogy a fotóim legalább háromnegyedét nagylátóval készítem, ami most egy időre ugrott, ráadásul a lehető legrosszabbkor, a héten ugyanis Rockmaraton, hétvégén esküvő, utána meg két hét nyaralás. Mindez egyhuzamban, javítás meg kizárt, hogy meglegyen pár nap alatt.

Próbáltam pozitívan hozzáállni és egyfajta kihívásnak felfogni, hogy nincs nagylátó tartomány, mert helyette majd jobban agyalok (bla-bla...), meg hogy komoly fotózsurnaliszták is egy szál 35-ös obival, ezenkívül itt  24-105 is...de csak félszívvel volt őszinte ez az önszuggessztió.

Miközben ezen őrlődtem, már befele haladtam. Ezt már csak abból is kiderült, hogy egyre több fura szerzet jött velem szembe. Félméteres tarajok, gótik cuccok, monokli festés, bakancsok, méden, pólók, tetkó és piercing (egy nagyobbacska mágnessel sok barátra szert tehetnénk) bizantin bőségben (copyright by Fábry) .

Egyébként ahhoz képest, hogy mekkora az ijesztő arcok egy négyzetméterre eső koncentrációja, maga az esemény meglepően kulturált mederben folyik. Na jó, nyílván nem katicás puffokon málnaszörpöt szürcsölgető figurákra kell asszociálni, de ahhoz képest, hogy az ember első ránézésre mire számítana, a durva elhajlás ritkaságszámba megy.

A várakozásokkal ellentétben nincsenek halomban szanaszét fetrengők, úton-útfélen boázók, verekedés, csirkedarálás meg hasonlók. Még első ránézésre legijesztőbbnek a pogózás tűnik, de dulakodásnak ható akciózás valójában nem több dodzsmelős lökdösődésnél, ahol egy nagyobb borításnál rendszerint ketten ugranak oda felsegíteni az illetőt.

Hétfő a nulladik nap, a többség – velem együtt – még csak kereste a helyét és egyelőre a nagyszínpad is üzemen kívül. Bóklásztam, néha kattintottam, de valahogy nem igazi meggyőződésből. Fesztelen fotózáshoz kell, hogy egy picit beszippantson a közeg (vagy fordítva én a közeget), de ez egyelőre váratott magára, úgyhogy pár óra után lassan hazaindultam. Szerdán folyt köv.

Nyári pihenő

Mostantól évi rendes szabadságom terhére pár hétig láblógatnék, de ha visszajöttem blogolás folytköv. Lesz majd egy kis Rockmaraton, Balaton, doktoravatás (na, ezen még gondolkodom) és elkezdem önretró sorozatom is.

Addig is jó fényeket!

Fotózások Bélával

Természetfotózásnak mindig nehezen indulok neki, pedig ha egyszer már ott vagyok, akkor jól elvagyok, csak valahogy kell a noszogatás. Ezt magamban viszonylag könnyedén legyűröm, de Kiefer Béla fotósbarátom időnként besegít.

Időről időre felhív ugyanis, ha a várost fotóznivaló köd készül ellepni, vagy épp meginvitál egy közös fotózásra. Ezeken nem mindig tudok vele tartani, de az elmúlt hetekben kétszer is sor került rá.

Tüskésrét

Pécsnek több érdekes része is van. A Kertvárosról legutóbb már ejtettem szót, de ezen kívül előfordul még itt a dallamos nevű Zsebedomb, Gyükés, Daindol, Csoronika vagy Piriscsizma is, hogy csak az izgalmasabbakat említsem.

De akad példának okájáért Ispitaalja is, amiről eddig azt se tudtam, hogy létezik. Ez érdekesnek már csak azért érdekes, merthogy történetesen évek óta itt lakom. Mi tagadás, eddig ügyesen eltitkolták.

Meg aztán van olyan is, hogy Tüskésrét. Ami igazándiból nem is rét (ahogy a Kertváros sem az, ami) helyette található itt egy helyre kis (helyi léptékkel mérve) vadregényes tó.

Mondjuk rá is fér a város ezen részére a látványosság, merthogy jobbról erőmű, balról temető, a tó felett meg zagykazetta. Mifelénk ezt is meg kell becsülni. Nekem speciel nem hiányzik, de sok pécsinek szívfájdalma a valamirevaló vízfelület hiánya. Tekintve, hogy maga a tó elég eldugott helyen található, a szabad vízfelület iránti tömegigényt éppenséggel enyhíteni nem fogja, de aki veszi a fáradtságot, annak kellemes látvány nyílik innen a városra.

Béla pedig gyakran veszi a fáradtságot. Rá ugyanis abszolút kulcsingerként hat minden, ami víz és minden ami Pécs, nem ám, hogy kettő együtt!

Bennem leküzdhetetlen fotózási ingert ugyan egyik látványa sem kelt, de hívására ezúttal vele tartottam.

Átbotorkáltunk a dzsindzsáson, aztán partról naplemente–tó–Pécs metszéspontjában próbáltunk valamit homorítani.

Kétlem, hogy Art Wolfe-t a képek láttán elöntené a sárga irigység, nekem mindenesetre felüdülés volt, hogy végre a városból kimozdulva fotózhattam, még akkor is ha közigazgatásilag mégiscsak város (jóvanna, mindent nem lehet!). Ráadásul, aki ismeri, az tudja, hogy Béla egyáltalán nem hétköznapi egyéniség, úgyhogy a társaság is adott volt. További javára írom, hogy Sigma 12-24 (fullframen totálbrutál) nagylátóját is tesztelhettem, úgyhogy köszi Béla!

Holdfogyatkozás

Úgy alakult, másfél hétre rá, újból csörgette a mobilom. Ezúttal Béla holdfogyatkozásra hívott meg. Tópartot még csak-csak, holdfogyatkozást viszont még soha nem fotóztam, úgyhogy gondoltam eccerélünk! Béla ráadásul egy bulldog szívósságával képes felderíteni Pécs legrejtettebb kilátópontjait, és a mostani fotózást is egy hasonló, szinte senki által nem ismert helyről tervezte elkövetni.

Meg sem próbálom elmagyarázni, hogy mennyire nem vágtam, hol is járunk pontosan, amikor az előzetesen kigondolt magaslati pont felé haladtunk, de odaérve aztán tényleg soha nem látott kilátás nyílt a városra.

Mivel a holdkeltéig nem volt sok vissza, lassanként összehegesztettük a felszerelést.

Azért az elég gyorsan kiderült, hogy a 200 x 1,4 kombóval nem sok babér terem itt nekem, azzal ugyanis  nemhogy a holdat, de még a (nem túl távoli) 400 ágyas klinikát se lehet normálisan lefotózni. Béla aztán besegített egy 300-as fix telével, de ez még az extenderrel együtt is szánalmasan csenevésznek hatott az ő két darab kétszerező extenderével felturbózott 600 millis mordálya mellett.

A tisztesség ne essék, megszokásból azért lőttem néhány két kockát, de a kijelzőn alig kivehető koszfoltnyi holdféleség elég lehangoló végeredmény volt.

Végül megkértem Bélát, hogy egy kép erejéig, hadd vegyem kölcsön az űrméret feletti a légvédelmi szettjét. Ő meg jó fej volt, úgyhogy így készült az alábbi. Köszi Béla!