2011. június 24., péntek

Baaajnokcsapat!

Huby bokros teendői miatt a zárófordulóban újfent én dublőrködtem a pálya szélén. A megbízatás ezúttal (az előző napi csapatfotózáson túlmenően) nem csak a bajnokira, hanem az azt megelőző öregfiúk meccsre és a mérkőzés utáni fiesztára is kiterjedt.


Négyre kellett érkeznem, ami mindjárt veszélybe is került, mivel a tumultus miatt csak jó  pár sarokkal arrébb tudtam leparkolódni. Onnan aztán az ormótlan fotóstáskával az oldalamon futólépésben csattogtam keresztül a Stadion utcán. Szerencsére a sajtófotós mellényt már jó előre felöltöttem, így a szekuritiseknek legalább nem kellett magyarázkodnom. Ennek köszönhetően négy után pár perccel a pálya szélén liheghettem ki a be nem kalkulált dzsogging fáradalmait. 


Pamacs-Vidi retro

Mint utólag kiderült kár volt úgy gőzért, a négyórási kezdési időpontot a szervezők ugyanis valamivel szabadabban értelmezik. Mondjuk ezt ezúttal  nem nagyon bántam, így legalább volt némi időm előkészíteni a fotósmotyómat, a fennmaradó holtidőben pedig még kicsit tudtam nézelődni is.


Mellettem épp Garami mester tűnt fel, aki szemmel látható elfogódottsággal nézte a pályát és a meccsre hangolódó szokatlanul szép számú szurkolósereget. Csak sejtem, hogy mennyi élmény és emlékezetes mérkőzés juthatott eszébe.


Ha valakinek, neki ez aztán igazán nosztalgia. Most pedig egy meccs erejéig a PMSC (csak én nem tudom megszokni, azt hogy PMFC?) 25 évvel ezelőtt irányításával ezüstérmet szerzett csapat vezetőjeként ülhetett le újból a kispadra. Az ellenfél a Videoton egy évvel korábban (1985, hogy spóroljunk egy kis fejszámolást) UEFA döntős alakulata. 


Az egykori sztárok mostanra kissé megőszülve, itt-ott ritkuló hajkoronával, de annál izgatottabban várakoztak a pálya szélén, hogy aztán a nevüket hallva, a közönség szeretetteljes üdvözlése mellett, dobogó szívvel és behúzott pocakkal szaladjanak a pályára.


Apám gyerekként gyakran kivitt mérkőzésekre, ami akkoriban még nem nagyon kötött le, de meccsek és lelátók semmihez sem hasonlítható hangulatát a szotyival együtt szippantottam magamba. Apám  nem csak a foci (a színvonalat már akkor is mindenki szapulta - pedig ha tudtuk volna…), hanem az öreg lelátói szakik beszólásai miatt is kijárt, ami egy grátisz stand up műsorral felért.


A meccs közben én szépen elücsörögtem, szotyiztam-tökmagoztam, a körülöttem lévőkhöz idomulva pedig néha cérnahangom beóbégattam, hogy szemüveget a bírónak! - na nem mintha, bármi segédfogalmam lett volna a bíró ténykedéséről. Nagy idők voltak!


A most pályára lépő játékosok zömét láttam játszani, és 25 év ide vagy oda, némelyikük megmozdulására még ma is élénken emlékszem. Most ugyan nem volt itt (vagy legalábbis nem a pályán), de ilyen volt Katzirz Béla bácsi, akinek meccs közben eltörött az orra és vérezni kezdett. Ez azért volt leginkább emlékezetes, mert addig még nem láttam vérző embert. Tényleg érdekes volt.


De említhetném Dobányt is, aki arról volt nevezetes, hogy (serdülő szemmel aztán főleg esztétikus) felesége anno a töritanárnőm volt, ezenkívül döntő meccshelyzetben - a nézők teljes döbbenetére - a kapu torkából (1 méternél nem volt több) képes volt úgy a kapu fölé bikázni, hogy a laszti azóta is orbitális pályán kering. Mindenesetre látszott, hogy jóvá akarja tenni, mert most szép gólt szerzett. Szép volt Lajos bá!


A meccs egyébként kellemes hangulatban telt. A futás, csel már nyílván nem a régi, de a játékosok nagyon igyekeztek és egy-egy sprint vagy megmozdulás erejéig még egykori erőtől duzzadó, fineszes önmagukat is megidézték. Nosztalgikus hangulatú, vérbeli gálameccs. Kell az ilyen.


Viszlát másodoszály! Hajrá NBI!

A jubileumi mérkőzés után az NBII-es bajnokság tavaszi szezonjának uccsó meccse a PMFC-Veszprém összecsapás következett. A veszprémi játékosok – sportszerű gesztusként – sorfalat álltak a bevonuló, már előző fordulóban bajnok pécsi csapatnak. Ők ezen elsőre kissé meglepődtek (pláne, hogy a sorfalat magasba tartott virágokkal fejelték meg), de azért láthatólag jól esett nekik a figyelmesség.



A mérkőzésről magáról olyan nagyon sok nem tudnék elmondani. Mivel a focimeccsek nagy részét gyakorlatilag egy csövön keresztül nézem, leginkább az alapján tudom megítélni, hogy milyen színvonalú is az ami a pályán folyik, hogy mennyit is kell a szemem elé tartani a gépet. Pörgős, akciódús meccseken általában elég sokat, ezúttal viszont a többi fotóssal együtt, két kattintás között hosszú perceken keresztül leeresztett géppel nézelődtünk. 


Persze, ezúttal ez is bőven belefért. Az ezt megelőző fordulókat ugyanis alaposan megnyomták a fiúk (kár ezért a Lovrencsicsért), aminek köszönhetően ennek meccsnek tétje már nem volt. A győzelem mindenesetre összejött. Ha nyögvenyelős is, de férfimunka volt.


Széép volt fijúúk! Széép volt fijúúk!

A mérkőzés után aztán következett a katarzis, a várva várt díjátadó, éremosztás, tombolda. Előzetesen részletesen elmondták, hogy mit szeretnének a képeken látni, de amikor mindenhol sajtósok, a tévé, önkívületben futkosó szurkolók, játékosok, repülő stoplisok meg fröccsenő pezsgő vannak körülötted, alkalmazkodsz és azt fotózod, amihez épp hozzáférsz. Ezt most így.


Jövőre veletek nem ugyanitt, hanem az NB1-ben.
Hajrá Pécs és hajrá MTK! (már csak azért, hogy jövőre újból NBII-es bajnoki címről tudósíthassak ;)

6 megjegyzés:

  1. Nagyon jó lendületes képek - és az ég még külön hozzátesz az emelkedett hangulathoz.

    VálaszTörlés
  2. Szuper! Általános iskolás koromban én is nagy meccsre járó kiskölyök voltam 2 osztálytársammal. Aztán mikor kipottyantunk az nb1ből szépen mi is ki ki koptunk a lelátóról. Örülök a sikernek és jók a képek!

    VálaszTörlés
  3. Klasszak a képek, szeretem őket. És soraidat olvasva nosztalgikusan emlékeztem vissza mikor minden hétvégén az olasz focival voltam elfoglalva, s kívülről fújtam a játékosokat, meccseket, drukkoltam, örültem, sírtam, stb. Hm...vége van...de azért jó visszaemlékezni. Mondjuk legjobb lenne ennyit a "hazainak" így drukkolni, mert lenne miért. Reméljük, megérjük. :)

    VálaszTörlés
  4. Igazán remek sporttudósítás, átélhető saját emlékekkel fűszerezve, szuper képekkel.

    VálaszTörlés
  5. örömmel látom, hogy a fekete-fehér fotókat sem hanyagolod, mert az, hogy jó legyen, a kép művészi alkotásra van szükség s benned van a tehetség, annak idején rendszeres olvasója voltam a film kultúra folyóiratnak, sajnálom, hogy a gyűjtemény Lepsénynél még meg volt s ma már nem tudom, hogy hova lett. további sok sikeres alkotást

    VálaszTörlés
  6. Szia Eszter! Köszönöm szépen, igyekszem ;)

    VálaszTörlés