2011. március 31., csütörtök

G-pont! – pont G?

Remélem nem okozok nagy csalódást azzal, ha elmondom, hogy a címbeli első témáról – egyesek várakozásaival ellentétben – ezúttal nem lesz szó. A témára véletlenül ideguglizókat azért szívesen látom :)
A másodikról inkább, ami konkrétan egyik fotós barátom kérdésére utal. Ezzel adott hangot ugyanis értetlenkedésének, mikor megtudta, hogy kompakt fényképezőgép (Canon G12) beszerzésén gondolkodom.

De végülis tényleg! Amikor még kompakttal nyomultam, akkor full frames vázról, meg L-es objektívekparkról fantáziáltam. Most amikorra mindez megvan, akkor meg kompaktot akarok. Semmise nem jó, mi?


Back to black kompakt?

Pedig ezen a kompakton vásárláson azért sokat tépelődtem. A törpölés tárgya leginkább az volt, hogy vajon  ki fogom én ezt használni? Mert hát egy fényképezőgépem ugye már van, akko’ meg minek még egy? Pláne olyat, ami minőségben, hát ugye…

Az mondjuk komoly tétel volt a latban, hogy ez a bizonyos jelenlegi fényképezőgép, meg a hozzá tartozó kecerék súlya mostanára akkorára puffadt, hogy sokszor inkább...ehh, inkább nem viszek magammal gépet!
Ha mégis, akkor hosszas gondolkodás után csak azt pakolom be, amit nagyon muszáj (persze ahogy az lenni szokott, pont az hiányzik majd, amit otthon hagytam)

Másfelől ekkora felszereléssel sok mindent lehet csak épp észrevétlennek maradni nem, amivel a fotók egy része ugrott is. Ráadásul a gépet látva elég sokszor beindul a gyanakvás, hogy minek, kinek, miért fotózok én itt?! "Meg különben is ki adott erre itt magának engedélyt?!" (ismerős, ugye?)


Ilyen problémák egy kompakttal nincsenek. Mivel zsebben elfér, bármikor magammal vihetem. Teljesen hangtalan (a 20D-ről mondták anno, hogy háborús övezetben csak óvatosan vele, mert a géppuskaszerű kattogását könnyen igazival viszonozzák), ráadásul mivel manapság szinte mindenkinek van, egy kompaktot senki nem vesz komolyan.

Szóval beadni látszottam a saját derekam. Kérdésként csak a milyen maradt, de azt a Canon G sorozatának ismeretében rövid úton meg is válaszoltam magamnak.

Joruba úr pakkot kapott!

...amit azon melegében ki is bontottam és érdeklődő kíváncsisággal merültem el a kis masina tanulmányozásában. Ami napokat ezúttal nem igényelt, tekintve, hogy aki egy Canon-t ismer (nekem történetesen soha nem volt más), az lényegében ismeri mindegyiket. Bár a menüben barangolva azért akadtam néhány kuriózumra. Így találtam rá pölö a kacsintással működő zárkioldóra vagy a beépített halszem opcióra. Az előbbi jópofa dolog, de aszem nem sűrűn használom majd, viszont a halszemmel vicces portré fotókat készíthetünk – legalábbis mi jókat derültünk a bőrlabda méretű fejeken.


Egyebekben a gép megítélését a praktikumra gondoltam bízni, ezért a szóban forgó készség az elmúlt hetekben sokszor velem tartott. Mivel lényegesen többször, mint ahányszor az 5D-vel nekiindultam volna, elmondható, hogy a vásárlás egyik fő célja lényegében teljesítve. Pipa itt, expó ott!

Az első tapasztalatok alapján meglepően jól sikerült kis szerkezet, bár hat éves DSLR használat után, azért kétségtelen furcsa. Bármennyire okos is gépről van ugyanis szó, egy kompaktnál azért jóval több a kompromisszum, amit tükrös után azért szokni kell. 
Azért én kitartóan próbálkozom, ennek bizonyítékául első zsengéim a következő bejegyzésben.

2011. március 16., szerda

Busójárás – Magyarország: én így szeretem

Korábban megígértem, hogy a busójáráson való részvételemmel próbálok majd odahatni a tél elűzésében. Jelentem részt vettem. Ugyan nem akarnám magam túlságosan hype-olni, de ha megnézitek a hőmérőt…szóval, khmm…igazán nincs mit.


Mivel történetesen ott voltam, az esemény is érdekesnek tűnt, éstovábbá, mivel „véletlenül” még gép is volt nálam, nem lett volna meglepő, ha ezek eredőjeként jó sok képpel térek haza. Nem így történt, egészen konkrétan kábé annyi készült, amennyit itt láttok. (aki nem éri be ennyivel, annak régebbiek ITT) Mit lehet tenni, ez egy ilyen nap volt.


Mászkálgatunk, nézelődtünk, jól elvoltunk, de a fotózás csak nem akart menni. Aztán a kilátástalan alulmotiváltságnak végül Sim vetett véget, amikor is eszébe jutott, hogy nála volna Ebay-ről nemrég berendelt rádiós vakuvezérlője, és mi lenne, ha azzal.
Ezzel a kis komolysággal megtámogatva aztán gyorsan felébredt a bennünk szunnyadó fotográfus. Négy fotós (ebből egy rendes, kettő vakus, egy meg stand), elő a Cokin meg a nagylátó, büntetés indul!

Mondjuk azért nem kis feltűnést keltett, amikor négy fotós talpig vakuban rontott rá egy-egy gyanútlanul poroszkáló busóra (Dönitz büszke lett volna ránk), de ez itt mégiscsak experimentális fotográfia, vagy mi! Szóval ezzel elvoltunk egy darabig.


Egyébként meg ment az üres tébláb a zsibbasztó méretű tömegben, ami gyakorlatilag teljes mennyiségben a Kóló tértől révig tartó szakaszon toporgott. Az összefüggő embermassza miatt csúcsidőben a kettő végpont közötti, alapesetben nem túl nagy távolságot csak ijesztően hosszú idő alatt lehetséges teljesíteni. A tapasztalat szerint az egyszeri látogató, mégis gyakorta vállalta az ezzel járó fullkontakt minikarambolokat, mert biza be kell vallanunk, az eseményen nem túl számos az érdekes történések sora.


Persze a Széchenyi térre ácsolt színpadon az egymást váltó néptánc csapatok lélegzetvételnyi szünetet sem hagynak, de ezzel egyrészt azért záros időn belül telítődni lehet, másrészt lássuk be, hogy (minden személyes szimpátiám ellenére) az autentikus kalotaszegi nem éppen a mainstream.


Az arra fogékonyak számára némi izgalom-pótlékot élelmes vállalkozók által kapualjakban mért, fahéjjal ­­– horribile dictu cukorral – émelyítőre pácolt forralt bor jelenthet. No, meg a sátrasok, akik az utca két oldalán deponálták le magukat. Az ilyenkor megszokott standard portékák (kürtőskalács, hűtőmágnes, kakasnyalóka, fabizbaszok) mellett zavarba ejtő áruféleségek is nagy számban fordultak elő. Eseményidegen objektként így kellette magát kínai flitteres poliészterpóló, paróka és hajnövesztőszer, Spongya Bobos lufi, Che Gueveara-s bögre, meg pusáppos melltartó.

Ha eufemizmussal akarnék fogalmazni, azt mondanám mindezek kevésbé vannak összhangban az esemény szellemiségével. Kevésbé cizelláltan: ultragáz!


Persze ez csak amolyan álfanyalgás, kirívónak ugyanis még véletlenül sem mondhatni. Megszokhattuk  ugyanis, hogy Magyarországon a koncentrált vásárlóerő minimális jelére vérszemet kap a kufárszellem, hogy tágra nyíló bugyellárisok képét vizionálva, eklektikus fröccsöntött kínai neogagyival töltse ki a kínálkozó piaci réseket. A profit után lihegő nyomulásában a jó ízlés persze gyorsan csatát veszt.

A megvalósuló ügyletekről mikroökonómiai megközelítésben elmondható, hogy az ennek során indított – még véletlenül sem win-win – játszmák társadalmi összhasznossága a nulla. Végösszegük sem garantáltan zéró, hanem az eladó által a valós számok halmazán belül választott, tetszőlegesen nagy szám. Na, eztet az egyenletet tessenek boncolgatni a managerképzőn!


Nekem megfejteni ugyan nem sikerült, de a sokismeretes (árcédula nem volt) egyenlet empirikus, nem-algebrai megoldásához azért közelebb jutottam, amikor is én egy alkalommal a reakcióegyenlet bal oldalára egy szottyadt, száraz, nyelésálló perecet, valamint félmaroknyi ugyancsak száraz állagú kókusztekercset írtam fel, addig az eladó a jobb oldalon mindezt egy szép kerek (irracionális számok birodalmába tartozó) 1500-ös számmal feleltetette meg. Hja kérem, matek az matek! Tetszettek volna jobban figyelni a zórán! Ezeröccász számla nélkül, leülhet!


Szóval a fenti benyomásoktól eltekintve a fesztivál nagyságához mérten relatíve ingerhiányos körülmények egy-egy busó szórványos felbukkanását fokozottan izgalmassá teszik. Az alkalmi turisták legalábbis úton-útfélen megállítják, a szörnyarcú csubakkákat. Közös fotózás, móka, kacagás!

Aztán a busók kora délután észrevétlenül eltünedeznek, hogy aztán egy nagy közös felvonulásba konvertálódva bukkanjanak fel újból. Nem mondom, maga a vonulás nem épp egy Sambadrome, de ennél többet konkrétan szerintem a Velencei-Karnevál is csak a kulisszák meg a cicományos jelmezek miatt hoz.


Hogy mást ne mondjak, ott ugyanúgy egymás lábát tapossa a tülekedő publikum, és az első két sort leszámítva ugyanúgy nem látni semmit. Másrészt az arisztokratikus pukedlizős vonulgatás helyett, itt a kereplőlengetős, keménytökű surmóság dívik, ami valljuk be, hozzánk minden tekintetben közelebb áll.


Egyébként a felvonulás (meg en bloc az egész esemény is) valahogy leginkább amolyan magyaros. Azt mindenesetre feltétlen a résztvevők javára írandó, hogy a meglévő szerény adottságokból igyekeznek a lehető legtöbbet kihozni. Persze vannak ennek anomáliái, de ez a minden kifinomult külsőségtől távol álló, hézagosan szervezett, helyenként határozottan gagyiba hajló, abból főzünk, amink van, egyszerélünkcsuhajja mentalitás szerves és elidegeníthetetlen része a kelet-európai népléleknek. Persze ez sok mosoly és még több bosszúság forrása, de ne felejtsük, egyben a túlélésünk egyik fontos záloga is!


Manifesztumként lehetne említeni a náddal fedett Trabikat, a függönyből újrahasznosított maszkokat, szekérről bömbölő technót, a gumicsizmás busókat, meg a busók alatt roskadozó utánfutós motorizált kapálógépeket.
Amit máshol palástolnak, azt mi – mintegy hiányból erényt kovácsolva – bátran megmutatjuk. Persze nincsen ezzel baj, adottságként fogadjuk el, hogy a financiális szükség és a kurucos büszkeség nálunk egy tőről fakad.

Az idevágó folklór felületes ismerete okán nem tudom pontosan, hogy a méretes fabránerek lóbálása és a nők intenzív molesztálása mindig is a népszokás szerves részei voltak-e, de a széles körű alkalmazását elnézve nehéz volna mást gondolni.


Ilyen fesztiváli, télűző hangulatban persze mindenki megengedőbb. A nők rendszerint nem kérik ki maguknak ha körbematatják őket, a férfibusók pedig tényleg többet engednek meg maguknak. Ami a dolgok normál folyása esetén kiadós pofon alatt semmiképp, az itt némi visongással megúszható.
Persze a gyomormelengetők valamint a maszk jótékony anonimitása sokakat bátrakká tesz, de az igazán komoly inzultus szerencsére ritka. Bár igaz, ami igaz, sok nőnek még ez is a több az elégnél.
Hja kérem, csak az jöjjön, aki bírja!

Aztán a sötétedéssel a busójárás végül egy nagy szimbolikus nirvánába, a máglyagyújtásba torkollik. Ez a tetőpont, a csimborasszó, ahol a még ki nem engedett ösztönök egy közös piromán vitustáncba eliminálódhatnak.


Közben a háttérben szól a tambura, busók a tűz körül táncot járnak, rőzse recseg, a tűz lobog, az ég felé rebben a szállingózó pernye…aztán balról csörömpölő üveg hallatszik, aztán egy maszk nélküli részeg busó, hullámzó szájjal motyog valamit, végül bizonytalan léptekkel a tűzhöz dülöngél, a láng pedig sisteregve fojtódik el ott, ahol pisálni kezdi. Busójárás – Magyarország: én így szeretem…