2011. január 28., péntek

Köd előttem, köd utánam

Zsolt barátommal jó 10 éve vagyunk kitartó látogatói a „Kis Esti Fizika” fedőnevű programsorozatnak, amire havi rendszerességgel kerül sor (Pécsett) a Dominikánus házban.


Az előadások – a domináns gimnazista törzsközönségre tekintettel – leginkább középhaladó nívóra vannak kalibrálva, emiatt paradigmaváltó újdonsággal ritkán lepnek meg, de azért majd minden alkalommal hallani néhány (eddig még nem vagy nem pont így ismert) érdekes dolgot/összefüggést, úgyhogy ha időnk, kedvünk engedi, benevezünk rá.


A koreográfia évek óta hasonlóan alakul: koccanás, bohócmenüzés, fizikázás, kötetlen dumálás, haza.
Ez legutóbb sem volt másképp, annyi különbséggel, hogy ezúttal fényképezőgépet és állványt is vételeztem magamhoz. Nyílván nem az előadás miatt (ezen a szinten látványos termonukleáris gombafelhők demonstrálása még nem része a tananyagnak), hanem mert a város aznap szép lassan kezdett köddel telítődni, amit – ha már egyszer úgy is arra járok – érdemesnek tűnt kihasználni.


A gyalogszer persze eleve véges hatótávot jelent, ráadásul a baromi hideg csak tovább korlátozta az akciórádiuszom, úgyhogy jobbára a hazafele utamba eső témákat gondoltam megörökíteni.


Állvány, mint írtam, volt ugyan nálam, de az ezúttal felesleges ballasztnak bizonyult, mivel a hozzá tartozó gyorscsere-talpat meg otthon felejtettem (nagyon lehet utálni egy állványt, ha fölöslegesen kell cipelni), úgyhogy jobb híján maradt kézből.


Ilyen körülmények mellett persze csak olyasmi jöhetett szóba, ahol akad szabadon felhasználható fény, némi érdemi mozgás, és a fenti okok miatt nyilván nem árt az sem, ha történetesen útba esik. Ezen feltételek közös eredőjeként pedig csak 6-os út környéke maradt.


A mellékelt képek az emellett történő vonulásomat dokumentálják.

Ködmön jeligére, szeretettel
a „szegedi láthatatlan ember”

2011. január 10., hétfő

Fractalius

Már majdnem azzal indítottam, hogy nem szívesen használok plugin-okat, de aztán eszembe jutott, hogy a képek fekete-fehérré konvertálását (plusz a zajszűrést) pont ilyenekkel végzem, szóval ez gyorsan meg is dőlt, bár kétségtelen, hogy ezeket kivéve tényleg nem élek velük.


Nincsen emögött különösebb ideológia, mindössze az a fajta általam művelt (dokumentarista?) fotográfia ennek nem sok teret enged, meg hát én se nagyon igénylem.

Ez nagyjából mindig is így volt, de aztán nem olyan régen találkoztam egy eszközzel, ami megbolygatta a fantáziám. A Fractalius nevű kis progiról van szó, amit a képekre ráeresztve olyan hatást produkál, mintha egy tudatmódosított, foszforeszkáló selyemhernyó dolgozta volna meg őket. Szóval izgalmasnak tűnt.


Eleinte csak egy-egy képemmel próbáltam ki, de a hatásán föllelkesülve gyorsan rácuppantam. Persze a kísérletezgetés közepette hamar kiderült, hogy meglehetősen kevés az olyan fotó, aminél jó szívvel szóba jöhet, mert vagy nem jól, vagy éppenséggel sehogy sem állt a képek egy jelentős részének, úgyhogy elkezdtem az archívumomat alkalmas képek után áttúrni.


Így jutottam el a 6-7 évvel ezelőtti fotóimat tartalmazó könyvtárakhoz, amiket nézegetve előtört belőlem némi nosztalgia.

A fotózásról akkoriban még finoman szólva sem voltak cizellált ismereteim, amit  aztán jó adag lelkesedéssel pótoltam. Így jártam a várost (meg úgy általában mindent, erdőt, mezőt, lerobbant szénmosót) egy szál kompakttal, ami akkortájt egy Canon A60-ast jelentett.


Bár a fotózás már korábban is foglalkoztatott, financiális korlátok miatt a filmes korszak nekem mégis en bloc kimaradt.

Na jó, ez így nem igaz, általános iskolás koromban volt ugyanis egy rövidebb liezonom.
A pécsi Vásártéren áruba bocsátott Lego készletemből befolyó bevételt (89’-et írtunk), ugyanis az Ofotért egyik prospektusában látott Beirette VSN nevű (634 Ft-os árával már akkor is nevetségesen olcsónak számító) NDK csodamasinába konvertáltam.


A maradék pénzemből (a Lego-n kívül eladtam még egy játékmarkolót, két pikádót, meg a 4 példányból álló Galaktika gyűjteményem is) aztán egy füst alatt még két tekercs 36 kockás ORWO filmre is beruháztam. Ez a két tekercs film aztán több mint egy évig kitartott. Pechemre, miután ugyanis az utolsó kockákat is elkattintottam, addigra a garancia épp lejárt, a gép meg az NDK felbomlásával egyidejűleg azzal a lendülettel tönkre is ment (Honecker bosszúja?).


Az akkoriban 150 Ft-ra rúgó ösztöndíjamból javíttatásra nem tellett, új gépre pláne nem, úgyhogy amúgy is bizonytalanul induló fotós karrierem gyorsan véget érni látszott.

Mint utólag kiderült inkább másfél évtizedes hibernációról van szó, az első digitális gépemmel változott ugyanis a helyzet. Még 2003. év végén tettem szert a fent említett kis kompaktra, ami a kezdeti próbakockák után a szobám egyik polcán hevert sokáig kihasználatlanul.


Végül egy hosszúnak ígérkező párizsi útra a fényképezőgépem mellé szépirodalom helyett fotóskönyveket pakoltam magamnak - mondván, ha már egyszer ott vagyok, akkor már normális képekkel jöjjek haza. Mondjuk nem így lett, de a könyvet olvasgatva menthetetlenül beindult az erjedési folyamat. Mérhetetlenül lenyűgözött ugyanis, hogy mi mindent, mennyiféleképp le lehet fotózni.


Hazaérve aztán azok a bizonyos kompaktos mászkálások egyre sűrűbbekké váltak. Amikor meg épp nem mentem sehova, akkor meg mindenféle banális tárgyakat ide-oda tologatva hosszú órákat molyoltam alkalmi, a dohányzóasztalból átidomított tárgyasztalom fölött, ahol világítás gyanánt íróasztal-, meg zseblámpákat, derítőlapként pedig alufólia darabkákat rendszeresítettem (hol voltak akkoriban még a szoftboxok?!)


Szóval igazán őszinte, naivan kísérletező hőskorszak volt, ezért ha másra nem is (a végére ugyanis rettenetesen telítődtem ezzel a bizonyos effekttel) a plugin arra legalább jó volt, hogy újból szembesülhettem kezdőként elkövetett zsengéimmel. Tanulságos volt, úgyhogy ezen felbuzdulva egyszer talán szentelek is majd nekik egy külön posztot. Addig is további Fractaliusok ITT!