A porond körül díszruhás emberek sürgölődtek, a rezesbanda fújta rendületlenül, csattogott a cintányér, közben a fűrészpor átható szaga gomolygott az orromban, és én már szinte láttam is a manézson virgoncan körbeszáguldozó paripákat és az őket ostorával türelmesen, de határozottan terelgető lóidomárt.
A helyemre leülve addigra már teljesen megfeledkeztem a kezemben szorongatott törökmézről és izgatottan, dobogó szívvel vártam a kezdést. Aztán egy pillanatra elhalkult a zene, hogy aztán – mintegy erőt gyűjtve – annál nagyobb lendülettel zendüljön fel újból.
A zenebona közepette a porondmester mikrofonját kezében tartva szélesen mosolygott és hevesen gesztikulálva, hosszan elnyújtott szavakkal konferálta fel az első műsorszámot, az akrobatákat.
Így utólag bevallhatom, értük gyerekfejjel kevésbé lelkesedtem. Sehol a varázslat vagy kacagtató tréfa, csak a trapéz, himbálás, dobszóló, ugrás, szaltó, érkezés, felemelt kéz majd taps. Valahogy túl komolynak, realisztikusnak és főképp egyszerűnek hatott az egész.
Akkoriban még nem sokat értettem meg abból, hogy a mutatvány hosszú évek gyakorlásának köszönhetően tűnik könnyednek és egyszerűnek, az izgalmat többek között épp az a veszély adja, amelyről egy gyereknek még alapvetően mások az elképzelései.
De aztán jött a bűvész, aki kalapjából – miután fehér végű bűvészpálcáját elsuhintott fölötte – hirtelen galambok röppentek ki, pénzérméket és mindenféle más tárgyakat tüntetett el és varázsolt elő, végül egy nőt fűrészelt ketté, majd illesztett újból össze. Az egész olyan misztikus és megmagyarázhatatlan volt, hogy még sokáig zakatoltak a fejemben a kérdések, de miután nem akadt válaszom, maradt az illúzió és az ámulat.
Nagyon szerettem ezt, de a legjobban talán mégiscsak a bohócot vártam. Nagyszerű élete lehetett! Mindig boldog, mindig vidám, mindenki szereti. Színes és mókás ruhái, hatalmas cipője, fehérre mázolt arca, kacagtató grimaszai, tréfái és virtuóz ügyetlensége mellett legnagyobb csodálkozásomra időnként még zsonglőrködött is. Ő volt a nap fénypontja, a cirkusz kvintesszenciája, akiért visongva tapsoltam.
Az oroszlánok, tigrisek, elefántok és kígyók egyszerre keltettek bennem félelmet és csodálatot. De különösképp az oroszlánok. Mindig egy kicsit aggódva néztem a rácsok eresztékeit és borzongással vegyes kíváncsisággal vártam, hogy befussanak a ketrecbe, ahol a nagyhatalmú idomár parancsainak engedelmeskedve (aki nem is kétséges, értett az állatok nyelvén) ugrottak egyik dobogóról a másikra, vagy épp a lángoló tűzkarikán keresztül.
Miközben a többiek lassan felszedelőzködtek a helyükről, én még a helyemen maradva néztem a manézst.
Aztán a néma éjszakában apám kezét fogva hazafele sétálva majszolgattam a törökméz félig olvadt maradékát, és visszhangzottak a fejemben a taps, a dobpergés és nevetés lassan csillapodó hangjai.
Otthon aztán csend volt. Álmomban idomár, bűvész, zsonglőr, de legkiváltképp bohóc voltam. A sátorban zúgott a taps és szólt a nevetés, de közben ő, a bohóc, amikor épp nem látta senki, a színfalak mögött magányosan ült és szomorúan ült, arcán egy kövér könnycsepp szaladt végig, és arra gondolt, hogy mennyire szeretne újból kisgyerek lenni…