2010. szeptember 30., csütörtök

A cirkusz

Nyilván úgy volt, hogy szívszakadva vágytam a cirkuszba és igazi ünnepnapnak számított amikor eljutottam oda. Kisgyerekként, a felnőttek lábai közül kikandikálva lélegzet visszafojtva léptem be és tátott szájjal bámultam körbe a hatalmas, meseszerű sátorban.


A porond körül díszruhás emberek sürgölődtek, a rezesbanda fújta rendületlenül, csattogott a cintányér, közben a fűrészpor átható szaga gomolygott az orromban, és én már szinte láttam is a manézson virgoncan körbeszáguldozó paripákat és az őket ostorával türelmesen, de határozottan terelgető lóidomárt.


A helyemre leülve addigra már teljesen megfeledkeztem a kezemben szorongatott törökmézről és izgatottan, dobogó szívvel vártam a kezdést. Aztán egy pillanatra elhalkult a zene, hogy aztán – mintegy erőt gyűjtve – annál nagyobb lendülettel zendüljön fel újból.
A zenebona közepette a porondmester mikrofonját kezében tartva szélesen mosolygott és hevesen gesztikulálva, hosszan elnyújtott szavakkal konferálta fel az első műsorszámot, az akrobatákat.


Így utólag bevallhatom, értük gyerekfejjel kevésbé lelkesedtem. Sehol a varázslat vagy kacagtató tréfa, csak a trapéz, himbálás, dobszóló, ugrás, szaltó, érkezés, felemelt kéz majd taps. Valahogy túl komolynak, realisztikusnak és főképp egyszerűnek hatott az egész.

Akkoriban még nem sokat értettem meg abból, hogy a mutatvány hosszú évek gyakorlásának köszönhetően tűnik könnyednek és egyszerűnek, az izgalmat többek között épp az a veszély adja, amelyről egy gyereknek még alapvetően mások az elképzelései.


De aztán jött a bűvész, aki kalapjából – miután fehér végű bűvészpálcáját elsuhintott fölötte – hirtelen galambok röppentek ki, pénzérméket és mindenféle más tárgyakat tüntetett el és varázsolt elő, végül egy nőt fűrészelt ketté, majd illesztett újból össze. Az egész olyan misztikus és megmagyarázhatatlan volt, hogy még sokáig zakatoltak a fejemben a kérdések, de miután nem akadt válaszom, maradt az illúzió és az ámulat.


Nagyon szerettem ezt, de a legjobban talán mégiscsak a bohócot vártam. Nagyszerű élete lehetett! Mindig boldog, mindig vidám, mindenki szereti. Színes és mókás ruhái, hatalmas cipője, fehérre mázolt arca, kacagtató grimaszai, tréfái és virtuóz ügyetlensége mellett legnagyobb csodálkozásomra időnként még zsonglőrködött is. Ő volt a nap fénypontja, a cirkusz kvintesszenciája, akiért visongva tapsoltam.


Az oroszlánok, tigrisek, elefántok és kígyók egyszerre keltettek bennem félelmet és csodálatot. De különösképp az oroszlánok. Mindig egy kicsit aggódva néztem a rácsok eresztékeit és borzongással vegyes kíváncsisággal vártam, hogy befussanak a ketrecbe, ahol a nagyhatalmú idomár parancsainak engedelmeskedve (aki nem is kétséges, értett az állatok nyelvén) ugrottak egyik dobogóról a másikra, vagy épp a lángoló tűzkarikán keresztül.


A porondmester a végén aztán mosolyogva és mélyen hajlongva köszönt el tőlünk.
Miközben a többiek lassan felszedelőzködtek a helyükről, én még a helyemen maradva néztem a manézst.

Aztán a néma éjszakában apám kezét fogva hazafele sétálva majszolgattam a törökméz félig olvadt maradékát, és visszhangzottak a fejemben a taps, a dobpergés és nevetés lassan csillapodó hangjai.


Otthon aztán csend volt. Álmomban idomár, bűvész, zsonglőr, de legkiváltképp bohóc voltam. A sátorban zúgott a taps és szólt a nevetés, de közben ő, a bohóc, amikor épp nem látta senki, a színfalak mögött magányosan ült és szomorúan ült, arcán egy kövér könnycsepp szaladt végig, és arra gondolt, hogy mennyire szeretne újból kisgyerek lenni…


2010. szeptember 13., hétfő

Ijjájúgy élvezem én a strandot!

A part körüli önkéntes eszkalálást követően, ezzel a poszttal akkor becsusszannánk a balatoni víztestbe, ami kicsit ugyan iszapos, kicsit hínáros, de azért a miénk.



Sokat gondolkodtam már azon, hogy mekkora ordas nagy mázli az, hogy nekünk jutott ilyesmi.
Már úgy értem legalább ez, ha már a földtörténeti együttállások okán hegy, fjord, mangrove mocsár, meg pálmafás sziget a golyóbis ezen a pontján momentán nem terem. Amiből a meglévő készleten túlmenően mégis akadt valamennyi, azt meg a történelem különféle geopolitikai sakkjátszmái susztermattolták el tőlünk (bár ennek további taglalása a kompetenciámat már meghaladja).



Persze ha továbbra is ilyen kitartó szorgalommal trágyázzuk a levegőt széndioxiddal, akkor a tengerszint emelkedése folytán nem teljesen kizárt, hogy egyszer majd Barcsról hajózhatunk ki az Adriára, de erre bazírozva azért egyelőre még nem nagyon érdemes komolyabb tengerjáró flottába invesztálni. (egymás között szólva, momentán azzal is beérnénk, ha addig Balatoni Hajózási Zrt. ruházna be…bármibe)



A Lóczy Lajos a megmondhatója, hogy a Balaton limnológiai szempontból micsoda érdekes objektum, a legtöbben mégis hajlamosak monokulturális egynyári haszonképződményre gondolni rá. Hadd ne legyek álszent, ezzel én sem vagyok másképp.



A kép nálam talán annyiban árnyaltabb, hogy a kellemest (lubickoló funkció) egyúttal összekötöm a szórakoztatóval (fotózás) is. Nekem legalábbis többnyire az, a lefotózottak részéről ez azért nem mindig van így. Persze ha az egyszeri fotóhoz hasonlatosan kizárólag naplemente-vitorlás-nád relációban gondolkodnék, biztos egyszerűbb volna a feladvány, de ha valaki ehelyett (na jó, mellett) fotótémaként inkább strandokat célozza meg, akkor mindjárt összetettebbé válik a kérdés. A giccsadó így talán megúszható, a konfliktusok csak sűrű odafigyelések árán.



Ezzel kapcsolatban bennem legalábbis még élénken él annak sajtófotósnak az esete, aki néhány évvel ezelőtt nyári cikkhez fotózott illusztrációt valamelyik balatoni strandon, mire pár perc után azon kapta magát, hogy fojtófogás és bilincselést követően rendőrkocsiba tuszkolva vijjognak el vele az őrszobára.



Ott aztán csak homlokizzadva sikerült tisztázni a közegekkel, hogy – ellentétben az ott tartózkodók vélelmével – nem pedofilról van szó, aki épp magányos esti óráira gyűjtögetett alapanyagot, mindössze a munkáját végezte, már úgy értem az újságíróit (a jelenség tanulságairól egyébként Uj Péter írt anno emlékezetes pamfletet).



Szal, nem teljesen kockázatmentes mindez, pedig egy strand maga a megtestesült szociológiai rezervátum, igazi napolajban fogant fotós eldorádó, ami még akkor is nagyon szórakoztató tud lenni, ha csak nézelődünk. Fejben fotózni persze ilyenkor is lehet.



A tejfölös lángosba összeszorított szemmel harapó arcok, több csőnyi forró kukoricával egyensúlyozó apukák, vízkarabélyukba sietve vizet szivattyúzó gyerekek, a labdáért vetődve vízbe placcsanók, a magukkal szemmel láthatóan felettébb elégedett nők, és az őket alig leplezetten stírölő pasik, az idősödő néni fejére pattanó strandlabda, a vízbe forduló matracok, a homokozót elmerülten túró kisgyerekek, és a hideg vízbe először bemerészkedők fintorainak képét például bármikor nagy biztonsággal magam elé tudom idézni.



Ahhoz képest, hogy milyen izgalmas témák, a naplementékkel összehasonlítva súlyosan alulreprezentáltak. Persze ez mondjuk valahol érthető is, hiszen a fent vázolt potenciális nehézségek mellett normális ember strandra az egy szál vízibugyi mellett legfeljebb pacskert meg törülközőt visz, nem pedig fényképezőgépet. Jó, azért én se mindig (macerás, na - vagyonvédelem meg ilyenek), ez esetben marad a nézelődés meg az önfeledt csobbanás. Ijjájúgy én élvezem a strandot..