Született tehetség

Kerekes Zsuzsi-tól nemrég az alábbi nagyon kedves és megtisztelő vándordíjat kaptam:

A díjat én egy fiatal és nagyon tehetséges hölgynek, Mándi Emesének adnám tovább, akinek fotói és látásmódja nagyon közel állnak hozzám és akinek képeit elnézve gyakran csettintek magamban, hogy ejj, már megint mit fotózott össze ez a csaj! ;)

In memoriam: Tél

Én is jókor hozakodok elő ezzel a témával, mi? Menteni talán csak az menti a helyzetet, hogy egyfelől elég nehezen akarja megadni magát ez a tavasz (épp a múlt héten kellett a szekrény mélyéről előguberálnom – naiv módon szezonilag már meghaladottnak gondolt – sapka kollekciómat), másfelől az, hogy minden kétséget kizáróan emlékezetes tél van mögöttünk.

Már persze, amennyiben a csapadék mennyisége alkalmas arra, hogy emlékezetessé tegyen egy telet. Nagyszüleim „bezzeg az én időmben” kezdetű beszámolói alapján viszont bizton állíthatom, hogy alkalmas.

Gyerekként számtalanszor hallhattam ugyanis tőlük: „Ehh! Nem is telek azok, amik most vannak! Mikor én voltam, annyi mint most te, annyi hó volt mint a rosebb! Nem láttunk át tőle az utca túloldalára! Esett rogyásig, most meg … ááá, már a hóesés sem a régi :( ”

Én meg néztem magamba mélyen, végül arra jutottam, hogy csakugyan lemaradhattam valami többé be nem pótolhatóról. Aztán persze később, mikor már nyiladozó elmével elkezdtem firtatni a részleteket, már ők is lejjebb adták a gigantikus hókupacokat. Végül arra is fény derült, hogy tulajdonképpen nem is a nettó kihozatalról van szó. Az ugyanis, hogy az út innenső oldaláról minden szemmeresztés ellenére sem látszott a szembeni kocsma sziluettje, abban a természet kitartó munkálkodása mellett, hókotrásnak köszönhető manuális felhalmozás is vastagon benne volt. Ami persze innen nézve már logikus, de ennek egykori interpretációja inkább támaszkodott a romantikusabb, természetes kumuláció vonulatra.

A lényegen persze ez sem változtatott, mert az emlegetett méretűhöz hasonlatos hóbarikádot se előtte, se utána, még hókotrással sem láttam. Pedig gyerekkoromban mindig komoly várakozásokal utaztam le – hátha majd most nem látom a kocsmát. Aztán persze láttam (vagy lehet csak hirtelen nőttem, nemtom).

Bár ha akadt némi hó, és ennek közreműködésével sikerült összegurgatni egy közepes hóemberre való mennyiséget, akkor erről gyorsan meg tudtam feledkezni.

Egyébként ha egyszer nekikezdtünk ennek a hóember projektnek, akkor elég nehezen jöttünk le róla, pláne, hogy egész napra munkát adott. A lábos, répa, meg a brikettszén felhajtása még viszonylag könnyen ment, a test megformálása azért már lényegesen melósabb volt. Különösen a lába bizonyult szívósnak – a végén már csak egész lihegősen ment a görgetése. Ekkor nem volt mit tenni, rugalmasan alkalmazkodtunk a megváltozott körülményekhez és nagy kreatívan a tort megtettük lábnak, a fejnek szánt golyót tornak, a fejnek meg görgettünk egy hozzá illő kisebbet. 

Persze ezáltal az eredetileg elgondolthoz képest maga a hóember is kisebb lett. Ami fejtörést igazándiból akkortól kezdve okozott, amikor kiderült, hogy a lábos nagyobb mint a fej, plusz az arcába nyomott brikettszénnel a szerencsétlen hóember ábrázata úgy festett, mint egy golyvás roswelli ufótetem.
Ekkor éreztük, hogy akad itt még tennivaló.

Nem volt mit tenni, akkurátusan szétszereltük a hómanust és némi pótlólagos görgetéssel próbáltuk vállalhatóbb formátumúvá hízlalni. Szóval el lehetett ezzel babrálni.
Az ehhez szükséges hómennyiség telente néhányszor meg azért üzembiztosan összejött.

Szánkózáshoz - jellegénél fogva - meg még ennyi hó sem kellett. Persze ez önmagában még nem volt elég.
A felhőtlen élményt nagyban hátráltatta ugyanis, hogy komolyan vehető szintkülönbség 30 kilométeres körzeten belül nem nagyon adódott.

Ezért két kézenfekvőnek kínálkozó megoldás kínálkozott: vagy húztuk magunk után a szánkót (a szánkóval bodrisétáltatás értelme persze eleve megkérdőjelezhető), vagy ráültünk és úgy próbáltuk meg magunkat lökdösni. Aki próbálta, az tudhatja, hogy ez nem igazán pálya. Egyrészt rohadtul fárasztó, másrészt meg semmit nem haladsz előre. Mi azért próbálkoztunk vele. Hjába, romlatlan 4 évesként még sok reménytelennek látszó dologra kapható az ember.

Ezért is jelentett minőségi ugrást, amikor egyik emlékezetes alkalommal a Rozika nénit fogtuk be a szánkónk elé (ő ajánlkozott, mi meg nem gondoltuk, hogy nemet mondanánk).

A derivatív élmény aztán nagyságrendekkel felülmúlta a várakozásainkat!

Rozika néni ugyanis korát meghazudtoló fürgeséggel mozgatta a készségünket. Na, nem mondom, hogy átléptük a két Mach-ot, mindenesetre mi majdnem így éreztük, úgyhogy ment a telitorokból visongás. Egészen addig, amíg egyikünk le nem pottyant a szánkóról. És mivel ez történetesen nem én voltam, nekem lényegesen tovább kitartott az örömködés – pláne, miután megláttam unokaöcsém hóval fedett képét.

Szóval idén aztán kijutott a hóból. Naprakész statisztikai adatokkal nem rendelkezem, de úgy érzésre bőséggel túlszárnyalhattuk a sokévi átlagot. Azt még nem tudom, én valaha fogom-e emlegetni az unokáimnak, hogy: „Vazzz, 2010-ben, heteken át térdig vonszoltuk magunkat a hóban! Áhh, öcsém, ne tudd meg!„

De talán nem is érdekes, elég ha nekik is összejön annyi, amennyi egy hóember összegyurmázásához elegendő. A lábost, szenet, meg a répát én állom, és egy kisebb szánkóhúzásra is kapható leszek majd, aszem. A görgetés, visongás már az ő dolguk. A hó legyen velük!

Kísérleti adás

Nemrégiben megkeresett Garamvári Gábor (maga is - kiváló - fotós), miszerint nemrég indult Kísérleti adás című blogján szeretné közölni az egyik, Tréning névre hallgató képsorozatomat. 

Az oldal szimpatikus, színvonalas kezdeményezésnek tűnt, ezért örültem a megkeresésének.

Gábor azt kérte, hogy írjak is hozzá pár sort, de a hogyan helyett inkább a miértre koncentráljak:

Tréning képriport

Gábornak ezúton is köszönöm a lehetőséget, további érdekes cikkeket, kitartást és sok-sok látogatót kívánok neki! 

El nem készült képek tárháza

Ez az a bejegyzés, ami tetszőleges hosszúságú lehetne, sőt minden bizonnyal akár egy önálló blog is megélhetne a témából - már persze ha eltekintünk attól, hogy a szöveg mellett azok a bizonyos el nem készült fotók biankó fantomképei sorjáznának csupán az oldalon.

A sokat idézett – már-már közhely szintjéig degradált – közmondás szerint, akinél kalapács van, az szögnek nézi az egész világot. Nos, valami hasonlóképp van a fotósemberrel is. Csak épp itt: ha nálad a fényképezőgéped, akkor mindenhol témát keresel. Ami rendben is volna, mert hát azért fényképező a fényképező, hogy fényképezzünk vele. Szóval önmagában ezzel nincsen ezzel semmi gond.

Minősített tényállású esetnek csak akkortól kezdve minősül, miután már akkor is fotózol (fejben), ha történetesen nincs is nálad a gép. Ami nem rossz, sőt néha kifejezetten szórakoztató mulatság.

Feltétlen javára írandó, hogy abszolút környezetkímélő, számottevő hulladékképződéssel és energia fogyasztással ugyanis nem jár, ráadásul nem kell a lefotózottak részéről súlyos konfliktusokkal sem szembesülni.

Komoly hiányossága viszont, hogy egy üzembiztosan működő agyszkenner kifejlesztéséig, a képeket rajtunk kívül más nemigen láthatja.

Szóval jó játék ez, és egészen addig vicces is, amíg bele nem botlasz „A témába”. Ott hever előtted az istenadta, csak kattintani kellene, de mivel nincs mivel, csak biluxolsz  ki nagy bután a fejedből.

És amatőrként nem ritkán járunk így. Mi ugyanis mindenekelőtt elsősorban apák, anyák, tesók, fiak, vállalkozók, alkalmazottak stb. vagyunk és csak másodsorban fotósok. Vagy mondjuk szurkolók.

Nekem mindez a múlt héti női kosárlabda Magyar Kupa pécsi döntőjének kapcsán jutott eszembe, ahová jólelkű emberek szponzor jóvoltából kaptunk néhány jegyet.

Már elég régen nem voltam kosármeccsen, Anikó még konkrétan sosem, csarnok közel, jegy ingyen, úgyhogy lényegében minden mellette szólt.

A bronzcsata még elég felejtős volt (Szeged-Zete, egy oda) , de a döntő aztán annál izgalmasabb - árukapcsolásként hangorkán, zászlólobogtatás, rekedtre szurkolás.

Végül egy utolsó pillanatban eset kosárral Pécsé lett a kupa és megkezdődött az ünnepség.

A rituálénak megfelelően a háló levágva, pezsgő elő, szétlocsol, ugrál, örömkönny.

Egy darabig én is örvendeztem a lelátón, aztán ahogy egyre több fotós (Huby, Nati, Tóth Laci stb.) szivárgott be a parkettre, az eufóriát lassan az érzés kezdte felváltani, hogy nekem nem itt volna a helyem, hanem ott lenn a parketten, ahol lehet, hogy valaki épp most kattintja össze a Sajtófotó nagydíját...A fejemben egyből be is indult a virtuális a redőnyzár, és mellé a bosszankodás:

„- Mi a fenének nem hoztam magammal azt a nyavalyás gépet?!„

Amire, mindjárt okosan válaszoltam is magamnak, hogy:

„ – Azért nem, mert most szurkolni jöttél!”

Persze, nem hagytam magam:

„-De hát, mit veszítettem volna vele, sok helyet nem foglal. Nem?!”

A replika sem váratott magára:

„- Az igaz, de akkor meg a témákat nézem, nem pedig a meccsel foglalkozol, ráadásul, folyton figyelni kell, hogy meg ne lovasítsák.”

„- Igen, de….”

Szóval jól elvoltam magammal, miközben lent csak gyűltek a fotók, mi meg a még kitartó B-közép lelkes örömujjongása mellett lassan összeszedelőzködtünk és elindultunk haza…

Munkába menet, néha viszek magammal fényképezőgépet. Tegnap - azt hittem jogosan - nem jutott eszembe,  ugyanis egész hétre esőt mondott, és erre rímelt, hogy hallottam, ahogy éjszaka zuhogott. Reggel kilépve aztán valóban - döglöttszürke égbolt, és kövér tócsák fogadtak.

Alig kanyarodtam ki azonban az utcából, mintha csak valami gigantikus színpadi függöny volna, a Nap elől hirtelen eloszlott a tömött, szürke felhőpaplan, a megnyíló résen át, meg ömlöttek át a napsugarak tonnaszám. Az addig komótosan gomolygó párát fénypászmák szelték fel, a  vízcseppek meg ragyogásban törtek ki. Mindeközben az ég másik oldala még haragos-tintakéken borongott. Így együtt azért már elég fotógén volt a kulissza. Nekem viszont egy reggeli értekezleten volt sürgős jelenésem, így a visszafordulás szóba sem jöhetett. Helyette maradt a felszisszenés, minden alkalommal, amikor csak a visszapillantóba néztem.

Szal, így van ez velünk amatőrökkel. Jó fényeket mindenkinek, de a lényeg úgyis csak az, hogy HAJ-RÁ PÉÉÉCS!!!!! :)