(Újra)talált képek tárháza II. – horgászda

Tekintve a horgászat masszív népsport jellegét, nehéz nem viszonyulni hozzá valahogy. Mindenki ismerősi körében akad ugyanis megszállott (hobbi)horgász, akit mágikus erővel vonzanak a különféle vízfelületek, és - életforma szinten - valószerűtlen mennyiségű időt képes hideggel, meleggel, szúnyogcsordákkal dacolva egy helyben ücsörögve kapásjelzőt bámulni.

Ez esetemben sincsen másképp, de mondhatnám, hogy sőt, merthogy a családba, ismerősi körbe eső horgászok száma szerintem jócskán meghaladja az egy főre jutó sokévi átlagot. Ehhez képest nem túl sűrűn voltam horgászaton. Aminek oka persze leginkább az, hogy amikor mégis, akkor szénné untam magam.

De azért éreztem én, hogy kimaradok valamiből, ezért is örültem meg annak, amikor 2006. augusztusán Lengyel Vili (akivel még anno fotós oldalakon cimbiztem össze) Bognár Attilával (alias morcomacko) közösen meginvitált bennünket egy ottalvós etyeki horgászatra.

Délutáni megérkezés után nem sokkal csónakba is szálltunk. Nádashoz evickélés, bot elő, pufis csalival bedob, aztán azzal a mozdulattal a hal ki…

Mi meg néztünk mint az éretlen körte, mert ilyet kábé a Horgász a pácban cimű örökbecsüben láttunk utoljára. De azt mondjuk meg nem rílben.

Már épp azon kezdtem tanakodni, hogy ha továbbra is ilyen ütemben jönnek a halak, egy embert be kell majd áldozni, hogy beférjen a zsákmány, de mivel kábé Vili is olyan fejjel nézett ránk vissza, mint mi őrá, megértettük, hogy egy horgász életében legfeljebb egyszer fordul elő, hogy első hajításra egy tátogó ponty szájába dobja a csalit.

Szép bárányfelhős idő volt, de miután a tó partjától legmesszebb értünk (mikor máskor?!) az idillinek látszó időjárás néhány perc alatt akkora viharba fordult, hogy győztünk az evezőlapátba kapaszkodni.

(Ennek a pillanatnak állít emléket az alábbi kép)

A zuhi szerencsére gyors felezési idejűnek bizonyult, ráadásul bennünket csak a csücske ért el, ezért a felszerelés nem került komoly veszélybe, viszont miután elvonult, szép színes naplementében lehetett részünk.

  

A másik kép esetében nem voltam ennyire aktív résztvevő, csak épp arra jártam – mármint Malomvölgyben. Kitaláltam ugyanis, hogy én riportfotózni fogok az épp akkor (és nem Pécsieknek: épp ott) tartott Rockmaraton fesztiválon.

Oda is mentem a kapuhoz, hogy fotózni szeretnék, és ha ezt egy beengedéssel lehetővé tennék, azzal nekem nagy örömet okoznának. Aszondták semmi akadálya, ott baloldalt tudom a jegyet hozzá megváltani.
Én meg mondtam, hogy félreértik, nem pogózni, hanem fotózni szeretnék, és nyomatékul mutattam is nekik a vállamat húzó félbőröndnyi felszerelést (aztán mellesleg gondolom a szerkómból is kiderült, hogy nem épp Sepultura törzsrajongó vagyok)

Mondták, hogy értik és elhiszik, de mivel előzetesen nem regisztráltattam magam, ezért jegyet kell vennem (így utólag persze vágom, de akkoriban még naivabb elképzeléseim voltak erről)

Szóval jegy kétezernégyszázért. A teljes igazsághoz tartozik az is, hogy azért jó fejek voltak, mert útravalóul kaptam tőlük egy hamubasült sajtókártyát, aminek birtokában halandó rokkerek elől elzárt területre is bemehettem – értsd, a nagyszínpad mögé. Ezzel érdemben élni mondjuk nem tudtam, mert gyakorlatilag egy hasznavehető fotót sem készítettem ott, de ilyen helyen azelőtt még nem jártam, így legalább elfoglaltam magam az újdonság és kiváltságom – egyébként könnyűnek találtatott – tudatával.

Szóval miután becsekkoltam, jártam egy kört, de mivel fesztivál léptékkel nézve meglehetősen miniatűr dzsembirról van szó, ezért ezzel csakhamar végeztem is. Aztán mivel a buli amúgy is épp üresjáratot tartott, érdemi látnivaló híján lesétáltam a tóra, ahol aztán ez a kép is készült.

(Újra)talált képek tárháza I.

Ahogy az előző post végén "folyt. köv." ráutaló fordulattal már sejtetni engedtem, töltenék még fel néhányat merevlemezem pucolása közben talált fotóimból.

Az előzőkben természetfotókkal hakniztam és egyelőre ezekkel is folytatnám.

Elsőként mindjárt  itt van ez a kép, amit Istivel és Sim-el közös fotós kiránduláson követtem el.

A helyszín Szigetvártól néhány kilométerre található Nagydobsza.

Hajnalban indultunk, mire odaértünk épp pitymallott. Jó nagy böszme mező terült előttünk, amihez képest mi meglehetősen kényelmesen slattyogtunk rajta keresztül. A Nap azonban olyan zavarba ejtő sebeséggel emelkedett, hogy a végén már homlokizzadva kellett keresztülcsörtetnünk a félméteres susnyásban, amire végre sikerült komolyan vehető lőtávolba érnünk.

Az égiek néhány kockát engedélyeztek is nekünk, aztán egy ormótlan nagy felhő úszott be a Nap elé (a kép épp ezt a pillanatot ábrázolja). Mozogni bezzeg csak addig mozgott amíg odaért, utána - mint aki jól végezte dolgát - ott is maradt és onnan aztán egy métert se. Ezzel éreztük, hogy a tájképezésről akkor nagyjából ennyit.
Kínunkban egy darabig még tébláboltunk, aztán jobb ötlet híjján makrózással próbálkoztunk - szerény végeredménnyel.

Ha őszinte akarok lenni, akkor az alábbi kép elkészültében kevés érdemem volt. Na jó, persze én lőttem, de itt nagyjából ki is merült a közreműködésem. Sindler Ata barátom ugyanis már jó ideje járkált ki a Melegmányi-völgybe fotózni. Egy alkalommal aztán én is vele tartottam. Épp békákra ment, meg páfrányra. Mármint az alábbira, amit azt megelőzően - a mellékelt ábra szerint - szépen be is rendezett a patak kellős közepébe, növényestül, fatönköstül, minivízesésestül.

Nekem teleobim akkoriban még nem volt, úgyhogy kölcsönkértem (na tessék, még esse :) Ata Sigma 170-500-át, beácsorogtam a patakba és szépen lefotóztam, amit előttem ilyen szépen elrendeztek.

Az alábbi fotó a fentiekhez képest kissé kakukkojás, mert a növények (és macska) persze alapvetően természetközeliek, a járdaszegély azonban már kevésbé. A levelek azért szép színesek, na! :) A tömbház előtt a macsek ott pihentette a fenekét a dús avarban, sütkérezett és szemmel láthatólag nem nagyon akart tudomást venni rólam. Aztán hosszas pisszegés után nagy duzzogva csak odafordult felém, bár a tekintetéből ítélve nem volt valami nagy véleménye a ténykedésemről..

Digitális mederkotrás

Akárhányszor új merevlemezt hegesztettem a gépembe, a hirtelen ölembe zuhant gigabájtoktól megrészegülve még elképzelni is alig tudtam, hogy valaha be fog telni.

(aztán persze csak betelik, és akkor aztán jöhet az újabb..ami most aztán télleg sose..:S )

Így jártam legutóbb is. Miután az új mentéseknek már pajszerrel is alig tudtam helyet szorítani, lépnem kellett. Az újabb beszerzésnek azonban ezúttal egy alapos adatszanálással akartam elejét venni.

Nagy buzgalommal el is kezdtem dilitelgetni a gépemen évek óta elfekvő fölösleges állományokat. Serényen küldtem a lomtárba az ilyen-olyan fájlokat, ezzel azonban csak lohasztóan kevés helyet sikerült kinyernem, ezért gondoltam egy merészet és az évek óta tárolgatott fotóimat vettem elő.

Közel öt évnyi, több tízezernyirre rúgó képmennyiséget kellett átgereblyéznem, ami gigászi feladatnak tűnt és jó időre stipistopiztam is vele a szabadidőm, ráadásul csak ott munkált bennem a fotós ember reflexe, amely csak nehéz szívvel törli a már elkészült képeit..

Aztán végül csak felülkerekedett bennem a ráció, elővettem kritikus vénám és harctéri sebész módjára kezdtem tizedelni a wincseszteren tornyosuló pixelhalmokat.

Ami vacak fotó, ment a levesbe. Meghagyni csak legjobban sikerülteket, meg legfeljebb néhány emlékképet hagytam meg. A szabad bájtok mindeközben örvendetes ütemben gyarapodtak. Kiváltképp, amikor a böhöm raw fájlokat produkáló 5D MkII-vel készült képekhez értem. Szinte minden képtörlés után éreztem, hogy fellélegzik a rendszer.

Egyébként ez a helyfelszabadítósdi egyúttal izgalmas öntrip is volt. Tanulságos volt látni, hogy milyen képeket és, hogyan fotóztam 5, 3 vagy két évvel ezelőtt, és ehhez képest milyenek készülnek most.

Aztán az áramvonalasítás melléktermékeként egy csomó olyan képbe is belebotlottam, amik mellett anno simán elléptem, most meg valamiért megtetszettek. Ezekből a képekből válogatok ide néhányat.

Ez a három kép Plitvicén készült még 2006 őszén. Amolyan impresszionista snapshotok.

Ez pedig egy évvel korábban, 2005-ben:

Folyt. köv.

Sajtófotó 2010

Mostanában ritkán szoktam pályázni, a Sajtófotó legutóbbi kiírására azonban úgy döntöttem küldök be néhány fotót. 2008-ban nem pályáztam - nem igen volt mivel -, de tavalyra összeállt a disznóvágásról és az utánpótláskorú focistákról készült sorozatom, amelyekről azért halványan éreztem, hogy lehet némi keresnivalójuk.

A disznóöléses képeken sokat tipródtam. Több tucatnyi fotóból kellett kiválasztanom a beküldendő tizet a válogatás pedig nagyon nehezen ment. Hosszas tépelődés után végül úgy döntöttem, hogy a sok különálló képet egy kisebb - a disznóölés egyes stációit ábrázoló - történetté rendezem. Így fel kellett áldoznom néhány jobban sikerült fotót (ráaádásul a fekvők mellé egy állót is beillesztettem), de a képek belső kohéziója miatt így talán egységesebbé vált a sorozat. Végül ezeket küldtem be:

A "Tréning" fedőnevű, a Kozármisleny SE utánpótlás focistáinak edzésésről készült fotókkal már nehezebb dolgom volt. Itt már magát a képanyagot sem éreztem annyira erősnek, a kiválasztottakból pedig sehogy sem akart egységes sorozat kerekedni. Sorozat helyett ezért inkább ettől a képtől reméltem, hogy befuthat.

Valójában meglehetősen hamar elvérzett, míg a sorozat a harmadik körig jutott.

Még decemberben küldtem be a képeket, aztán elég sűrű januárom volt, ezért kicsit meg is feledkeztem a pályázatról és csak a negyedik kör után néztem rá, hogy áll a dolog. Először nem a saját képeimmel kezdtem, hanem eéőbb átskubiztam a teljes pályázati anyagot.
Nagyon sok kitűnő kép volt, köztük több tucatnyi olyan, aminek gondolkodás nélkül odaadtam volna a díjat, ezért meglepetéssel vegyes örömmel tapasztaltam, hogy a társadalomábrázolás, dokumentarista kategóriában a disznóöléses sorozat (Böllérde) a döntőbe, a legjobb 5 sorozat közé jutott.

Átnéztem a többi döntőst is és meglepődtem, amikor az egyedi sport kategóriában az alábbi képemre bukkantam:

Elsőre nem tudtam mire vélni, mert ez a kép elvileg a sorozatban szerepelt. Már azt hittem én töltöttem fel rosszul, de aztán a fotós haverok felvilágosítottak, hogy a zsűri - élve jogával - valószínüleg kiemelte a képet a sorozatból.

Úrrá lett rajtam a lelkesedés és közel egy hétig, a zárószavazás végéig tartott a reménykedés, hogy talán...

Végül nem jött össze. Egyik sem nyert. Nem csak én, - Szabó Mártit kivéve - egyik amatőr sem. Helyettük a jól ismert nevek taroltak. Hogy ez jelent-e valamit, nem tudom. Egy ilyen szavazás meglehetősen szubjektív, és azt is el kell ismernem a végső nyertesek jó fotókkal nyertek.

Csalódott leginkább amiatt voltam, hogy az itt elért 5. hely tkp. fillérre annyit ér, mint a hetvenharmadik.
Persze azért próbáltam a pozitív oldaláról közelíteni. Egy néhány éve még kompakttal kattogtató amatőr - ha csak virtuálisan is - képes megszorongatni a profikat. Ez nem rossz dolog. Talán jövőre...